Messze a távoltól

Kedves Olvasó,ki eltévedt az internet homályában!

Hát idekeveredtél. Láthatod, rég jártunk erre...

Visszaolvastam fiatalságom szavait....És úgy láttam jobb voltam mint lettem.

Az élet nem változik.Dolgozunk, hazajövünk, alszunk majd előlről az egész.Nem ismertem írásaimra. A sok munka a lehetőségek kecsegtetése elvette belőlem az erőt. Azt amitől önmagam voltam.Olyan úton járok melyet már nem szerelem, vagy bármilyen érzelem fűt...

A betondzsungelben csak a plitzmadár és a hullámmadár emlékeztet arra a szbadságra és vágyra ami egykor fűtött. Lenyugodtam...Vagy befásultam... Nevezzük bárminek...

Boldog vagyok mert mellettem van akit szeretek...De az életem többi része küzdelem.Ahogy minden emberé.

A lélek fáradtsága, mint ezernyi izzó tűzdarab égeti lelkem és testem...

Minden pillanatot ünnepelnék ha erőm lenne. De befásultam egy célba...Magával rántott a torz világ, és csak a hitem tart erőt hogy önmagam lehetek még egyszer. Egy szikra él bennem, mely néha pislákol, néha hevesen, a tengereket felgőzölően ég, de oly' ritkán.

De haszna hogy magamra találtam.Erőmet Önmagamból merítem, mert ez a bástya a legerősebb.

Ez a bástya a legerősebb, mely villámoknak is ellenáll. Néha lezuhan belőle egy két szikla de újraépíti önmagát. Magában létező és önmagáért, de ellen kell állni a szél csapta hullámoknak és megteszi.

Hát tartom magam mint ő mig erőm el nem fogy és lelkem fel nem emészti önnön fáradtsága...

Hazatérés

Van olyan pillanat, amikor minden a helyére kerül, és elkezdődik a boldogság.

Mikor megtalálod azt akit tudtodon kívül kerestél. Akivel minden pillanat öröm, csináljatok bármit. Akivel tökéletes összhangban vagytok, és tényleg kitaláljátok egymás gondolatait. Amikor a másik előbb mondja ki amit te akartál és fordítva, és csak nevettek egymásra ezen az apró semmiségen, ami mégis olyan sokat jelent nektek. Mikor belenézel a szemébe és tudod, hogy ott a jövőd, egy teljes világ. Mikor fokozhatatlan extázis ragad magával, csak azért mert látod hogy csillog a tekintete, attól hogy mellette vagy. Amikor minden pici mozzanatát tudni akarod a másiknak, minden apró történését az életének. Mindig vele akarsz lenni, és ez az érzés nem válik teherré. Amikor annyi időre sem akarod távol tudni magadtól, amíg mondjuk fogat mos.

Végül mégis megérte a sok botlás és szenvedés, mert őt kaptam érte jutalmul, és most, hogy velem van, már merek tervezni, még csak aprókat ugyan, de mégis úgy érzem, kaptam valamit a jövőből amit elveszettnek hittem.

Tökéletesen működök így. Feloldódnak mellette a félelmeim és önmagam vagyok, mint még soha senkivel. Órákat vagyunk képesek átbeszélgetni, és játszani mint a gyerekek, a idő pedig csak rohan körülöttünk és észre se vesszük.

A hülyegyerek a mekiből, akit akkor nagyon nem akartam hogy ott legyen. Aki lassan elrabolta a szívem, a szavaival, az odafigyelésével, a tetteivel, az apróságokkal amit adott. A játékos gyerekségével, az őrült közvetlenségével, az ércelődésével, a szelíd mosolyával, a morgós hangjával, mindvégig tagadott eszével és még ezer mással.

Sosem találkoztam nála szeretnivalóbb lélekkel. Igazi férfi, vidám játszótárs, erős gondviselő, csodálatos Kedves.

Eljött a pillanat, mikor végre kijelenthetem: Boldog vagyok és szerelmes. :)

Köszönöm:)

Nehéz...

Szeretni sosem könnyű...az ember néha elfárad és a pokolba kívánja az egészet. Mert csak gyötrelmes kínlódás az egész melynek végén úgy érzi soha semmi nem elég. A jót mindig az elválás feketíti.súlyos gondolatok kezdik nyomni a lelket melyet nem lehet eltakarni. A tanulság, mint már annyiszor: senkit nem szabad közel engedni. Boldogság képtelen vagyok, ez biztos. Nem azért mert nem vágyok rá, egyszerűen mindig rossz embert választ a szívem.
Sosem fog bebizonyosodni hogy jó úton járok. Azon ami az örömhöz vezet. És minél több fajdalom ér, annál kevésbé vágyom rá. Talán nem véletlenül van ez így. Talán minden amit eddig kaptam csak egy elcseszett színjáték. Elfáradtam megint. Nem voltam kész újra egy bukásra. Tudom hogy nekem kéne erősnek lennem és megallj mondani. De amíg az ember él, remél. Az erő ahhoz kell hogy az ember letorolje a könnyeit és szivtelenul induljon tovább. Mert ha valaki fájdalmat okoz az nem szeret eléggé. Sosem hittem benne mikor ezt mondták, de talán tényleg így van. Én viszont nem akarok erős lenni. Gyenge akarok lenni. El akarok bújni. Nem menni dolgozni. Nem kelni fel az ágyból. Néha felebredni sem. Elszakadni talán könnyebb. Legalábbis úgy tűnik mindig csak ezt a lehetőséget kínálják fel.
Tulajdonképpen ilyen szerelmes helyzetben hol van az ember tűréshatára? És ha eléri mi a helyes döntés? Van olyan? Nem tudom... Valaki mondja meg...

Lélekben

Érzem hogy közelít. Átható melegsége lassan feltölti kiszáradt, fogyó lényemet. Hozzákapcsol és bilincsbe ver az érzés, mely téren és időn kívül, valóként létező és megfoghatatlan. Bármi lehetek, hát faként élem meg az egészet. Érzem, ahogy közelsége mint a tápot adó éltető föld átitat, végigfut törzsemen és fellélegzem, rosszat szívva és jót kifújva. Átfordul létezésem. Egy jobb, egy szebb világba lépek, ahol semmi sem létezik, csak Ő és én. Pillanat alatt rügybe borulok majd kivirágzom. Kisugárzik belőlem a mindenható boldogság és adok. Leadom, mert eltelít az érzés. Mert adnom kell. Neki. Mindenkinek. De Ő hozza, ő ébreszti fel. És tudja.

Egy pillanatra egymáshoz feszül kiterjedésünk, majd füstös szívárvány örvényként egymásba vegyül. Új, nem létező színt vesz fel, és erőt, életet sugároz. Végül a testünk is egymáshoz ér. Formális, megszokott köszönésbe fordul. A szív zakatol, az agy elkavarodik gondolataiban. A nyelv botladozna, nem is szólok semmit. Ő pedig mesél, és előttem megjelennek élete képei. Ott vagyok, átélem. Áldott vagyok hogy megtehetem. Testbe zárva de időn kívül létezve lehetek vele.

Az ész valamilyen halk keserűségről súg a szívnek, de az nem figyel. Minden porcikája, minden sejtje rá akar hangolódni és bár nem hittem, de megy neki. Érzem, a háton kellemes bizsergés fut át néhány elejtett kedves szóra. Majd megérintik a kezet. Odahúzódom, fürdőzöm ebben az erős testi kötelékben, melyhez lelke minden mozzanata hozzávegyül, és elbódulok benne. Csendesen mesélünk, míg a szavak folynak. Az mi társalgásuk ezerszer mélyebb és csodálatosabb. Ha meg kéne fogalmaznom azt mondanám, táncoló színek és hallhatatlan hangok keringője forr örök hegként önmagunkba. Így jó. Így leszek egész. Átölelem lényemmel és szinte kézzel foghatóvá erősödöm a puszta létezésétől. Meg sem kell köszönnöm hogy ezt mind tőle kapom, hisz olyan természetes, olyan tökéletes. Bár örökké itt maradna...

Támadó harag

Mikor az önsanyargatásnak vége, amikor elkezdődik a fájdalom...

Ellenséggé válik a múlt és a jövő. A jelen vörösbe borul és gyűlölsz és tombolnál. Ütnél és hadakoznál, mert fáj, mert ég, mert elég volt. Mert nem bírod már azt amit az élet adhat. Amit eddig kaptál már nem kell, amit kaphatsz pedig homályba vész. Mert elég volt. Mert nem kell már. Mert nem akartad azokat a tapasztalatokat amiket megkaptál. Szembe fordulsz a világgal és ez egy újszerű érzést ad. Eddig elbújtál, és féltél hogy mikor jön a következő pofon, de már az ütlegek alatt is talpra taszít az érzés: NEM! Többet nem. Több pofont soha.

Lelkedből üvölt az érzés, hogy: Gyere! Próbáld meg! Itt vagyok ÉLET! Mit nem mutattál még meg? Tessék, próbáld újra! Ha földre is kerülök, fel fogok állni! Mert hatalmam van, és a fájdalom ad nekem erőt, hogy éljek.

De vajon milyen élet lesz ez?

Aztán átfordulsz azon a ponton, átkapcsol benned valami, mert senki nem felel. Térdre zuhansz és zokogsz...

Egyedül, magadban. Mert végül mindig egyedül maradsz.

Volt egy álmom

Rövid álom volt, de gyönyörű. Minden rendben volt. Tényleg boldog voltam. A közelsége tett azzá. Minden klappolt. Mintha egy filmből kivágott jelenet lett volna. Kitaláltuk egymás gondolatait, civódva viccelődtünk, megértettük egymást. Mentek a beszélgetések és mentek a hallgatások is.

Jó volt csak úgy nézni. Nézni és hagyni hogy átjárjon ez a kellemes érzés. Mintha vizet löttyintettek volna, egy majd' halottra száradt virágra. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy mit is kaptam. Hogy értékelni tudjam Őt. Aztán végre sikerült és többé nem akartam elengedni.

Ám, ahogy minden álomban, itt is eljött az ébredés pillanata. Mely mint mindig, itt is nyöszörgős, visszasírós pillanat. Tudod hogy ébredned kell, tudod hogy el kell indulni, de úgy maradnál még. Álltatnád magad, hogy az ez a kép folytatódhat, és ott maradhatsz örökre, de sosincs így. Mert ez nem egy film. Ez nem egy újabb csöpögős romantikus történet happy enddel a végén. Ez a valóság. Ébredni és menni kell. Fel kell kelni és haladni egy olyan jövő felé, melyben talán egyszer egy ehhez hasonló álom is valósággá válik. Mert senki nem lép túl önmagán, és ez a délibáb sem tör ki a valóságba, hogy téged boldoggá tegyen.

De annyira tökéletes volt...hogy ebből a vágyálomból fogsz élni, míg valóság nem lesz.

Nem tudom

Kétség, a döntésképtelenség szavai. Melyek előbb vagy utóbb megpecsételik az utunkat. Hiszen haladni csak céllal lehet. Hagyhatjuk hogy a szél sodorjon csupán, de úgy nem biztos hogy olyan helyre keveredünk ahol tényleg jó is lesz nekünk.

Magamhoz akartam szoktatni egy feketerigót. Egyrészt, mert elvarázsolt az éneke, szelíd lénye, másrészt mert szerintem igazán különleges madár. Rakosgattam neki enni, néha közelebb is engedett, majd másnap mintha elfelejtett volna, újra bizalmatlanul kezelt. Mi történt volna ha sikerül hozzáérnem? Kijelenthettem volna hogy az enyém? Dehogy... Lett volna egy szelíd ám voltaképpen rab madaram. Úgy döntöttem, nem próbálom tovább a szoktatást. Ez a madár szabadon szép nekem. Távolról, egészen, úgy ahogy ő akarja.

Az életben magunkhoz engedni egy embert már egészen más. Kedveljük, esetleg meg is szeretjük és vágyunk arra hogy velünk legyen. A nők bevetik csábítási technikáikat, a férfiak előveszik legelőzékenyebb, legsármosabb oldalukat és elkezdődik a játszma. Mert az életben minden a játszmákról szól. Mi van akkor, ha valaki nem akar játszani? Az egésszel kapcsolatban csak az zajong a fejében: nem akarom. Nem tudom.

Ám egy ilyen játszmában, még ha nem is játszik az egyi fél, valakinek lépni kell. Itt lép be az egyén értékrendje. Eldönti mit akar igazán, és azért mit hajlandó feláldozni magából, avagy, azt az utat választja, hogy új játékpartnert keres. Utóbbi kicsit fájdalmasabb, ám csak egyszer kell megélni, ellentétben az első opcióval, ahol várhat a visszakozó fél döntésére és szenvedhet hosszú hetekig, hónapokig, olykor évekig. Azt hiszem ha visszatérünk a rigó esetére, a leghelyesebb, ha hagyjuk a másikat szabadon repülni, élje az életét, válasszon olyat, akivel hajlandó játékba kezdeni, együtt megoldani a problémákat, örülni az életnek, a jövőnek, mert akármi is tartja vissza, ha igazán akart volna valamit, hát dönt.

Csak meg kell érteni, nem áldozhatjuk fel mindig magunkat mások oltárán. Nem szabad. Nem helyezhetjük a másik boldogságát előre. Néha megtesszük és nagy baklövést követünk el vele, mint ahogy én is tettem pár hónapja, de néha, vannak olyan helyzetek, mikor még nem elég méllyek az érzések hogy belehaljunk a hiányba, olyankor nekünk kell lemondani a reményről. Érted?Az élet rövid, ezért nem toporoghatunk sokáig egy helyben.

Most úgy érzem,csak...Szeretnék repülni, mint az a feketerigó...